A rokkantsági ellátásra jogosultakat – életkorukra tekintet nélkül – a  Munka törvénykönyve ( 2012. évi I. törvény (Mt.) a nyugdíjas munkavállalók közé sorolja, ami rájuk nézve számos hátránnyal jár. Így, ha a munkavállaló nyugdíjas, vagy rokkantsági ellátásban részesül, akkor az ő munkaviszonyát a munkáltatója indokolás nélkül felmondhatja. Továbbá a munkáltató felmondása, illetve jogutód nélküli megszűnése esetén, a munkavállalókat egyébként megillető végkielégítésre nem tarthatnak igényt; ezzel pedig – főként egy hosszú ideje fennálló munkaviszony megszűnése esetén – komoly, anyagiakban is jelentkező hátrányt szenvedhetnek el.  Hasonló szabályok vonatkoznak azokra is, akik rokkantsági ellátásuk mellett köztisztviselőként, kormányzati tisztviselőként, vagy közalkalmazottként stb. folytatnak kereső tevékenységet.

Az ombudsman szerint – aki egy konkrét panasz kapcsán folytatott vizsgálatot –  a jogalkotó ezzel a szabályozással eltérő élethelyzetben lévő társadalmi csoportokat (öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött és nem betöltött személyek) kezel azonos módon anélkül, hogy annak észszerű indoka lenne. Mindez a rokkantsági ellátásban részesülők tekintetében felveti az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét.

A megváltozott munkaképességűeknek járó másik ellátás (rehabilitációs ellátás) mellett kereső tevékenységet folytatókra ugyanakkor nem a fent tárgyalt rendelkezések, hanem a munkavállalókra általánosan irányadó szabályok vonatkoznak. A Biztos jelentésében ezért rögzítette, hogy a rokkantsági ellátásban részesülők esetében ez a szabályozás az egészségi állapotukkal, fogyatékosságukkal összefüggő hátrányos megkülönböztetésként is értelmezhető.

Az Alapvető Jogok Biztosának most tárgyalt jelentéséről itt olvashatnak részletesebben.