Ezt a pár sort a Heine Medin (gyermekbénulás) betegségben szenvedő sorstársaimnak szánom tájékoztatás illetve bíztatás céljából.

Én is, mint mindenki, akivel erről a betegségről beszélgettem, gyerekkoromban alig másfél évesen estem bele ebbe a betegségbe, több mint 50 éve. Sok fájdalommal és még több viszontagsággal együtt éltem én is a mindennapi életem, és persze az évek alatt sokat romlott az állapotom is. Tavaly értesültem róla, hogy a Hévízi Rehabilitációs Intézetben Van egy rehabilitációs osztály ahol az ilyen betegségben szenvedőket is gyógyítják. Idén januárban kértem a beutalásomat a szakorvostól és elküldtem az intézetnek, ahol is október hóra tudtak időpontot adni számomra. Mikor eljött az idő, nem kis szorongással mentem el, mivel én a gyermekkori 6 évet leszámítva, amikor is folyamatosan kórházban voltam, nem kaptam semmilyen kezelést a betegségemre.

Meg kell mondanom, hogy a félelmem alaptalan volt, mert az első pillanattól kezdve olyan kedvesen, "családias környezettel" fogadtak, hogy szinte el sem hittem. Én a kórháztól annyira féltem (emlékezve a gyermekkori fájdalmakra), hogy azt elmondani is szégyellem. Ebben az intézetben azonban az első pillanattól kezdve jól éreztem magam. A belépésemtől kezdve kedvesen, segítőkészen bántak velem, és abszolút úgy éreztem, hogy valóban minden és mindenki értem van itt. A felvételnél a nővérek azonnal keresték a lehetősségeket, hogy hol lenne számomra a legmegfelelőbb szoba (kerekesszékkel is járható), elmagyarázták, az intézet beosztását, stb. A szobába érve ért a másik meglepetés, 2 ágyas szoba volt, tiszta egyszerű környezet, akadálymentesített fürdőszoba minden kéznél, személyre szabva, ami abszolút megfelelt nekem is. Még ki sem rakodtam, amikor már jött a kezelőorvosom Dr. Dudás Margit adjunktus asszony, aki azonnal megvizsgált és kikérdezte mik a panaszaim, mivel kezeltek, stb. stb. Mellékesen megjegyzem, hogy azonnal adott olyan tanácsokat amiket megfogadva rögtön elmúltak olyan aggályaim, amiktől évek óta féltem. Nem részletezem a beilleszkedést tovább, ezekkel a mondatokkal azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire beteg centrikus hozzáállást tapasztaltam azonnal.

A gyermekbénulásosoknak 28 nap a legkevesebb idő, amit bent töltenek, a többi mozgásszervi betegségben szenvedőknek 3 hét, ahogy hallottam. Külön gyógytornászhoz voltunk beosztva, akiktől a betegségünknek megfelelő kezeléseket kaptuk, nekem egyéni tornát, egyéni vízi tornát, gyógy masszázst, és elektromos kezeléseket írt elő a kezelő orvososom, persze a "vízdoktoron kívül", mert ugye mégis csak a világ egyik legjobb gyógyvizére épült ez az intézet is. Nehezen lehet elmondani azt a jó érzést, amikor az ember úton-útfélen azt érzi, hogy mindenki az ő javát akarja és figyel is rá, szó szerint mindenki odafigyel, a szó jó értelmében. A főnővér a nővérek, és mindenki drukkolt, amikor látták, hogyan javul az állapotom, mindig egy két kedves szóval bíztattak. A gyógytornászokkal is nagy szerencsém volt, mindegyiknek nagy-nagy hálával tartozom. Amikor odakerültem Kiss Gabi vett a "szárnyai alá", elkezdte a gyógy terápiát, de elmondta, hogy ő helyettesíti Kovács Edit gyógytornászt, aki épp szabadságon volt. Az összes gyógytornász (ezt minden betegtársam kihangsúlyozta, akikkel beszélgettem erről ), rendkívül jó munkát végez mind, szakmailag, mind emberileg, hisz ezt mi érezzük csak igazán a bőrünkön betegek. Itt jöttem rá, milyen az, amikor az ember, szakemberek gyógyító keze alatt van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt fájdalmas a kezelés, de a régen nem használt izom csoportok nehezen indultak be, kellett nekik bizony az "olajozás". Kovács Edit gyógytornász bizony sokszor jobban elfáradt szerintem az én tornásztatásomba, mint én. De nagy türelemmel kezelt, és mindig a fájdalomküszöb határain belül maradtunk, így nem volt elviselhetetlen, hiszen tudtam mindez értem van.

A gyógy masszőrök is nagymértékben hozzájárultak az izmok újbóli munkára késztetésére. A kezelőorvosom elmagyarázta nekem, hogy én most a kerekesszék és a két könyökmankózás határán vagyok, viszont ha elhagyom magam, akkor valószínűleg a kerekesszék lesz a "társam" mindig. Így azután összeszedtem az akaratomat és kb. 2 hét múlva már láthatóan javultam, kiszálltam a kerekesszékből, és egyre nagyobb távolságot tettem meg a könyök mankóimmal először pihenőkkel, majd pihenés nélkül. Mindenki nagy figyelemmel kísérte a javulást, a főorvos asszony Dr. Rajkai Mária is többször kérdezett az állapotomról, a főorvosi viziteken kívül is.

A végeredmény ebben az évben az lett, hogy a kerekesszéket teljesen elhagytam és most könyökmankókkal közlekedek, de úgy remélem, ha megmarad ez a lehetőség a számunkra (most folyik épp az egészségügy átalakítása) akkor én további javulást is remélek, és itthon is rendszeresen folytatom azokat a gyakorlatokat, amiket bent tanultam.

Zárómondatként annyit írok, hogy tudomásom szerint egyszerre 12 beteget kezelnek az intézetben a Heine Medin betegségben szenvedők közül, (a betegek folyamatosan váltják egymást) és évente egyszer lehet kérni beutalót ide. Én mindenkinek csak jó szívvel tudom ajánlani, hogy a gyógyulást az ÁEK Hévízi Rehabilitációs Intézetében keresse.