Nyolc vagy tíz éve, hogy először hallottam a Rosenstein vendéglőről. Akkor egy szórakoztatóipari multinál dolgoztam, ahol egyik nap, így csattant fel a manager, hogy: "Nem értem, hogy miért egy Keleti pályaudvar melletti sötét utcában lévő étteremben akar vacsorázni minden hazánkba látogató világsztár". Na, ekkor tudtam meg, hogy a Keleti pályaudvar melletti "sötét" utca a Mosonyi utca, a vendéglő pedig a Rosenstein (ez a tulajdonos családneve). Ez az egész valahogy megmaradt bennem. Később sok méltató étterem kritikát is olvastam róluk, tavaly pedig megvettem a Rosenstein családról és az étteremről szóló könyveket is.

És akkor most visszakanyarodva a mába...

Születésnap lesz a családban, az én feladatom volt a hely kiválasztása, az asztalfoglalás. És eszembe jutott a Rosenstein..., próbáljuk ki. Megy a telefon, hamar kiderül, hogy hét megkerülhetetlen lépcső vezet az étterem bejáratához. De a vonal túlsó végén lévő úr együttérző hangon biztatott, hogy menjük nyugodtan, mert fognak segíteni az étterembe való bejutásban. Én viszont két éve zuhantam ki a kerekesszékből, egy hasonló (csak segíteni akartunk...) helyzetben, aminek hat hét gipsz majd ezt követően nyolc hét rehabilitáció lett a vége az OORI-ban. Azóta óvatos vagyok a felkínált segítség elfogadásánál.

Délelőtt mivel úgy is mászkáltunk a városban arra kanyarodtam, hogy megnézzem azokat a lépcsőket, aztán gyorsan döntöttem, hogy abban az étteremben fogunk ünnepelni, ahol tavaly is voltunk.

Én pedig kesergek egy kicsit, amiért nem kóstolhattam meg Rosenstein úr kiváló főztjét, és nem mosolyoghattam rá a szomszédos asztalnál vacsorázó Jeremy Irons-ra, vagy Steven Spielberg-re.

A világ szűkös, az élet igazságtalan, én meg éhes vagyok.