A találkozón a MEOSZ egyesületeinek női vezetői mellett részt vett Földesi Erzsébet és Braun János alelnök, valamint tiszteletét tette Dabas alpolgármestere, Inárcs polgármestere, a helyi általános iskola és a művelődési ház igazgatónője, valamint az óvoda vezetője. Kovács Ágnes köszöntőjében hangsúlyozta: a civil életben szerepet vállaló nők a munka és a család mellett még több felelősséget vállalnak, egy erős, aktív közösséget hozva létre. Mindannyian valamilyen sorsfordító esemény miatt lettünk tagjai a mozgalomnak: vagy mi magunk lettünk mozgássérültek, vagy valamely szerettünk, ám ebben a helyzetben nem a bánatnak adtunk teret, hanem a tetteknek – mondta. Az elnök minden nőnek megköszönte a munkáját, akik az elmúlt évtizedekben építették és segítették a mozgalmat. Braun János szerint nők nélkül nem létezhetünk. És nemcsak az édesanyákra gondol, akik életet adnak, hanem azokra is, akik végigkísérik az életünket. Ő sem vészelte volna át a betegsége legnehezebb időszakát, ha nem áll mellette a társa. Örül, hogy a mozgalomban ilyen sok nő vállal szerepet, és szeretné, ha ez a találkozó egyben hagyományt is teremtene – mondta.
Inárcs polgármestere, Dr. Gál Imre elmondta: a négy és fél ezres településen aktív civil élet zajlik, tizennégy szervezet működik, amelyekkel nagyon jó a kapcsolat. Örül, hogy egy ilyen közösségnek lehet a vezetője, mint mondta: nem a különbséget kell hangsúlyozni sohasem, hanem azt kell keresni, hogy mi a közös bennünk, miben tudunk egymásnak segíteni. Dabas alpolgármestere, Pálinkásné Balázs Tünde úgy fogalmazott: a mai rendezvény rávilágított arra, hogy bár tizennégy éve településvezető, még mindig keveset tud a fogyatékossággal élőkről, ezért a jövőben erre több figyelmet fog fordítani.
Majd a Nők az emberi jogokért konferencia előadójaként Földesi Erzsébet vette át a szót. Az alelnök egy oszlop tetején ülő, végtaghiányos nőt ábrázoló szoborról szóló képre mutatva úgy fogalmazott: szeretné, ha a mozgássérült nők is ugyanígy, felülről néznék a világot, meglátnák benne a lehetőséget, és élnének vele. A fogyatékosság, a sérültség nemcsak korlátokat, hanem lehetőséget is jelent, amit meg kell ragadni.
Néhány adatot is ismertetett: a WHO szerint a Föld népességének 15%-a él valamilyen fogyatékossággal, a nők csoportján belül is ennyivel számolhatunk, többen vannak, mint a fogyatékos férfiak. Magyarországon 80 ezer nő jogosult fogyatékossági támogatásra, 28 ezren vannak gondnokság alatt, 12 ezren élnek intézetben, ami nagyon magas szám.
Hazánkban a fogyatékos nőket kettős hátrány éri: nemi diszkrimináció a férfiakkal szemben, és a fogyatékosságuk miatt is hátrányt szenvednek. A fogyatékos nőkre hatványozottan igaz a „láthatatlanság” jelensége, amit az egész fogyatékos társadalom megtapasztal. Nincsenek nevesítve sem a magasabb szintű jogszabályokban, mint pl. az Alaptörvény, sem az alacsonyabb szintű, végrehajtási rendeletekben. Ez alól csak a hazánk által is ratifikált, fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény és az Országos Fogyatékosságügyi Program kivétel. Nincsenek jelen sem a politikában, sem a médiában, örömmel látja viszont, hogy az önkormányzati szférában megjelentek. Erre jó példa Inárcs is, ahol Zámbóné Gálik Rozália az alpolgármester.
A társadalom a női szerepekre, így különösen az anyaságra még mindig nem tartja alkalmasnak a fogyatékos nőket. A legtöbben nem értik, miért akarnak gyermeket, hisz még magukat sem tudják ellátni. Ezen változtatni kell, meg kell értetni mindenkivel: a fogyatékos nők igenis jó anyák tudnak lenni, csupán meg kell adni nekik a lehetőséget, és a szükséges, személyre szabott segítséget, támogató hátteret. A mai nőideálba nem férnek bele a fogyatékos nők, igaz, a nem fogyatékos nők többsége is szenved ettől, ahogy a férfiak többsége sem felel meg a férfiideálnak.
Fokozottan érinti a fogyatékos nőket a családon belüli erőszak, ami még mindig tabu. Miközben nincsenek felmérések, ismert, hogy sokan szenvednek el közülük verbális, pszichikai és fizikális erőszakot. Erőszak az is, ha a segítő, a gondozó családtag elszigeteli, segítség nélkül hagyja a fogyatékos embert – figyelmeztetett az alelnök. Az állam nem védi meg őket, nincsenek akadálymentes shelterek, a személyzet nincs felkészülve rájuk. Az érintettek nem kérnek segítséget, mert sokszor nem is tudatosul bennük, hogy bántalmazás áldozatai. Ha mégis, akkor azért nem mernek a külvilághoz fordulni, mert anyagi, érzelmi függésben vannak a bántalmazótól, nincsenek információik arról, hogy mit kellene tenniük, és tartanak attól, hogy a hatóságok úgysem hinnének nekik. (Földesi Erzsébet prezentációját itt nézhetik meg.)
Kovács Ágnes szerint fontos, hogy férfi és nő harmóniában éljen, egymást kiegészítve, megteremtve az egyensúlyt. Ne az határozza meg az ember munkáját, feladatait, társadalomban betöltött szerepét, hogy férfi vagy nő, hanem a képességei. Ne harc legyen férfi és nő között, hanem ismerjük el egymás képességeit – fogalmazott. A mozgalomban érintett édesanyaként van jelen, ezért a fogyatékos gyermeket nevelő anyák nevében is beszél. „Amikor a szívünk alatt hordjuk a gyermekünket, egy csodálatos, új világról álmodunk. Majd megszületik, és rájövünk, mekkora felelősség őt nevelnünk. Aztán egyszer csak szétrombolnak mindent, közlik: a te gyermeked más. És akkor ott állunk egyedül, vagy ha szerencsések vagyunk, a társunkkal, egy olyan világban, ahol fogyatékos embernek lenni nagyon nehéz, és próbálunk ezzel megküzdeni. A veszteséget fel kell dolgozni, de nem adhatjuk át magunkat a bánatnak” – mondta. Nem volt választása, mozgássérült gyermeke miatt egyet tehetett: menni előre és tenni, amit kell – folytatta. Erre ez a közösség teremtett lehetőséget, ahol nem csak a fiáért, hanem a többi mozgássérült emberért, az érintett családokért is küzdhetett és építkezhetett. Irdatlan szerencsés volt, hogy annak idején elment a Békés megyei egyesülethez. A mozgalomban sokat tanult, sokan segítették a szülői munkáját. Gondolatait azzal zárta: a társadalom minden tagjának van mit tanulnia a fogyatékos emberektől, nőktől, a fogyatékos gyermeket nevelő édesanyáktól, szülőktől.
Ezt követően az elnökség nőügyi állandó meghívottjai beszéltek az életükről, fogyatékos nőként szerzett tapasztalataikról. Tomkóné Kiss Marika 1957-ben a járványos gyermekbénulás miatt lett mozgássérült. Mozgássérültként járta végig az iskolát, a főiskolát, aztán férjhez ment. Egyszer egy rehabilitációs orvos megdicsérte, amiért olyan bátor, hogy gyermeket vállal. Számára azonban ez sosem volt kérdés – mondta–, nem merült fel soha, hogy ne akarna gyermeket, vagy, hogy ne tartaná képesnek magát a gyermeknevelésre. Egy riporteri kérdésre válaszolva nemrég azt mondta: mi ugyanúgy élünk és dolgozunk, mint az épek, csak másképp csináljuk. Húsz éve vezeti a kazincbarcikai egyesületet, ez idő alatt sokaknak segített a saját tapasztalatai alapján. A szülőkre is oda kell figyelni, át kell vezetni őket a nehéz időszakokon – hangsúlyozta.
Ungvári Mihályné, Györgyi úgy kezdte: visszatekintve az életére, tulajdonképpen hálás lehet, hogy mozgássérült lett. Egészségesnek született, ám a járványos gyermekbénulás őt sem kímélte. Szerencsésnek érzi magát, hogy az általánost integrált iskolában végezhette el. A Dohány utcai iskolába járt, ahol a diáktársai elfogadták és segítették. A nagyobb iskolatársai hozták, vitték a suliba, semmiből sem kellett kimaradnia, mindent megoldottak. Középiskolába kerülve szembesült az akadálymentesség hiányával, így került a Marczibányi térre. Egyedüli gyermekként szülei óvták, védték mindentől, ezért az első három hónap nagyon nehéz volt, amíg megtanulta az önállóságot. Az intézményben került kapcsolatba az akkor alakuló mozgalommal, az induló budapesti egyesülettel. Férjhez ment, majd néhány év után tért vissza a mozgalomba, ahová Jelli Magdolna, a Mozgássérültek Önálló Élet Egyesülete elnöke hívta, hogy révész tanfolyamot szervezzen. Révész munkája során ismerkedett meg a kerekesszékes tánccal, aminek a mai napig nagy szerepe van az életében, önbizalmat adott, megerősítést. Öt évvel ezelőtt lett az egyesület elnöke, a révészkedés ma is nagyon fontos számára. Mint fogalmazott: az életben sok nehézsége volt, de kitartással és küzdeni akarással sikerült áthidalni a problémákat. „Kerekesszék ide vagy oda, nőnek lenni nagyon jó dolog, de nem mindig könnyű” – zárta mondandóját.
Zámbóné Gálik Rozáliát 15 évesen érte vonatbaleset, elvesztette mindkét lábát. Évekbe tellett, mire a traumát sikerült feldolgoznia. Amikor meglátta az első műlábát, szinte sokkot kapott. Azt hitte, olyan szép lába lesz, mint a kirakati babáké, ám a protézis egyáltalán nem úgy nézett ki. Sírva fakadt, de aztán lassan megtanult vele járni. Középiskolába Komlóra kellett mennie, női szabónak tanulni, más választása nem volt, a középfokú oktatási intézmények többsége ugyanis akkoriban nem fogadta be a fogyatékossággal élő diákokat. Eleinte nem tetszett neki a hely, de aztán megbarátkozott vele, megismert mozgássérült sorstársakat, barátságok szövődtek, az épek is elfogadták őket. A szocializmus emberképébe azonban nem fértek bele a mozgássérült, fogyatékos emberek, és ezt a rendszer éreztette is velük. Legtöbbjüket isten háta mögötti intézményekbe zárták el a világ szeme elől. A tanárok között is volt, aki kifejezte az ellenérzését velük szemben. A tornatanár egyszer például azt mondta: ha neki ilyen gyereke lenne, az utcára sem engedné ki. És bizony, nem engedték őket a többiekkel együtt ballagni, mondván, nem nyújtanak szép látványt, ezért külön kellett elballagniuk, a kollégiumban. Akkori érzéseit így idézte fel: amikorra elhittem, hogy így is lehet normális életem, az iskola az arcomba vágta, hogy nem vagyok hasznos tagja a társadalomnak, nem kívánatos személy vagyok. Ezután hazakerült Inárcsra, ahol szerelmes lett egy ép fiúba. Össze akartak házasodni, de a szülők összebeszéltek, és megakadályozták, mondván: nincs joga elvenni egy egészséges ember életét. Ám ő megfogadta, hogy csak azért is megmutatja, neki is jár a boldogság, a család, és lehet ép férje. Úgy is lett, három gyermekük született és családi házat építettek Inárcson, ahol Rózsika a közösség megbecsült tagja, a település alpolgármestere. Férje sajnos nemrég elhunyt.
A Pest megyei egyesület megalakulása után előbb Dabason hoztak létre csoportot, majd 2000-ben Inárcson, tíz évvel ezelőtt váltak külön egyesületté. Mindig is célja volt, hogy az intézetekbe zárt fiatalokat kihozza, munkát adjon nekik, hogy önálló életet élhessenek, ezért Skultéti Ildikóékkal, az üllői Civil Nonprofit Kft.-vel összefogva beindították Inárcson is a fogyatékos emberek védett foglalkoztatását. Zárásképp köszönetet mondott az alapítóknak, Dalos Jánosnak, Gadó Pálnak, és kiemelte Dr. Chikán Csabát, aki bíztatta és sokat segített az egyesület működésében, abban, hogy fennmaradjanak.
Földesi Erzsébet zárszavában úgy fogalmazott: mindenkinek feladata van abban, hogy a fogyatékos nők másokkal egyenlő módon élhessenek. Nekünk, fogyatékos nőknek is, a fogyatékos gyermeket nevelő édesanyáknak is, az országos és helyi döntéshozóknak, azoknak, akik szolgáltatásokat nyújtanak. Fontos, hogy mi magunk elhiggyük azt, hogy képesek vagyunk tenni, képesek vagyunk kiállni az érdekeinkért – mondta.
A találkozó résztvevői létrehozták a Nők, feleségek, anyák és mozgássérültek Facebook-csoportot, melynek célja, hogy megkönnyítse a mozgássérültséggel élő nők, valamint a mozgássérült gyermeket nevelő édesanyák közötti kommunikációt. Aki úgy érzi, helye van a csoportban, szívesen látjuk!
2016. április 14.
Gábor Imola
