A teljes kutatási beszámolót az alábbi linken érhető el:
https://drive.google.com/file/d/1waXkjX-MiSE9igrhlLhet-VbgQrS1lEO/view?usp=sharing
A kutatásban résztvevő 450 fő 18 és 30 év közötti mozgáskorlátozott ember legtöbbjének a járással, vagy az önellátással kapcsolatban vannak nagyobb nehézségeik. A fogással, szorítással, illetve a beszéddel kapcsolatban legnagyobb arányban kisebb nehézségekről számoltak be a kérdőíves felmérés válaszadói, vagy nincsenek ilyen jellegű problémáik.
A válaszadók legnagyobb arányban városokban élnek, Szlovákiában a legnagyobb, Romániában kisebb arányban, itt jelentős a községben élők aránya. Romániában egy válaszadó sem él a fővárosban, még Szlovákiában, illetve Magyarországon ez az arány 10% feletti.
A válaszadók szubjektív véleménye alapján a kérdezettek legnagyobb arányban (52-70%) kijönnek a jelenlegi jövedelmükből, még 19-30%-uk úgy ítélte meg, nehezen élnek meg jelenlegi jövedelmükből. A válaszadók csupán 10%-a vélekedett úgy, hogy kényelmesen meg tud élni jövedelméből. A magyarországi válaszadók jövedelmi helyzetüket rosszabbnak ítéltélik meg, mint a szlovákiai, vagy a romániai kortársaik. Azok a személyek, akik nagyobb nehézségekről számoltak be a kérdőívben az önellátással, vagy a járással kapcsolatban, többnyire a legnehezebb anyagi helyzetűek közé sorolták be magukat mindhárom országban.
Iskolai végzettségüket tekintve Romániában és Szlovákiában nagyobb az általános iskolai végzettséggel rendelkezők aránya. Szlovákiában a legmagasabb az általános iskolában lemorzsolódottak aránya. Magyarországon legnagyobb arányban középfokú végzettséggel rendelkeznek a válaszadók, és itt a legmagasabb a gimnáziumi végzettséggel rendelkezők aránya is, még Szlovákiában és Romániában inkább a szakmaszerzéssel járó középiskolák dominálnak. Magyarországon kezdtek legtöbben felsőfokú tanulmányokba, azonban a felsőoktatásban itt a legnagyobb a lemorzsolódás aránya is. Egyetemi, vagy főiskolai mesterképzésben szerzett mester diplomával a válaszadók 2-4%-a rendelkezik.
A válaszadók nagyon nagy arányban inkább elégedetlenek a mozgáskorlátozott fiatalok helyzetével a közoktatásban, illetve Szlovákiában és Magyarországon a kérdezettek többsége szerint csak részben, vagy egyáltalán nem vették figyelembe speciális szükségleteiket a tanulmányaik során.
A válaszadók mindhárom országban legnagyobb arányban vagy integrált, vagy szegregált oktatási rendszerben tanultak, inkluzív oktatásban, vagy magántanulói státuszt szignifikánsan kis arányban jelöltek meg. Magyarországon a kérdezettek nagy arányban tanultak több típusú oktatási intézményben is.
Az önellátással kapcsolatos nehézségek mértéke meghatározó abban, hogy milyen oktatási intézményben tanulnak a mozgáskorlátozott fiatalok. Akik komolyabb nehézségekről számoltak be, azok jellemzően szegregált oktatásban, illetve abban is tanultak.
A szegregált oktatás keretei között tanuló válaszadók nagyobb eséllyel kaptak finommotorikus mozgást elősegítő, illetve egyéb fejlesztéseket, könnyebben jutottak hozzá a speciális szolgáltatásokhoz. Az asszisztív eszközökhöz való hozzáférés szintje általánosan alacsony. A fókuszcsoportok eredményei alapján a szegregált oktatási rendszerben többnyire jó tapasztalatokról számoltak be a szakemberek és a megkérdezett fiatalok is, ugyanakkor az érintettek kiszolgáltatottabbak a rendszerben dolgozóknak, miközben óriási a szakemberhiány a szektorban, nagy a kiégés veszélye, sok az információhiány, nincs együttműködés a különböző fejlesztő szakemberek között. A fókuszcsoportos vizsgálaton minden résztvevő egyetértett abban, hogy a mozgáskorlátozott tanulóknak inkluzív keretek között kellene tanulnia az oktatási rendszerben, azonban a szakemberek és az érintett fiatalok véleménye szerint nincs inkluzív oktatás, sőt integrált sincs a résztvevő országokban, mivel a mozgáskorlátozott fiatal és családja alkalmazkodik a hagyományos oktatási rendszerhez, amennyire tud, a hagyományos oktatás nem képes reagálni a mozgáskorlátozott fiatalok speciális szükségleteire. Ezért sok múlik a család támogatásán, azon, hogy mekkora kapacitásuk van segíteni, milyenek az anyagi körülményeik és az érdekérvényesítő képességük.
Romániában szignifikánsan magasabb arányban jelölték a válaszadók a kérdőívben, hogy inkluzív oktatásban tanultak, azonban az egyéni szükségletekhez igazodó fejlesztések, a segédeszközökhöz való hozzáférés mértéke ezt nem támasztja alá, így ezek az intézmények valószínűleg csak a nevükben tekinthetők inkluzívnak.
A kérdőíves vizsgálat eredményei alapján a mozgáskorlátozott fiatalok nem tanultak az oktatási rendszerben a vitakultúráról, vagy kritikus gondolkodásról, melyek fontosak az aktív állampolgársággal kapcsolatos kompetenciák kialakításában.
A válaszadó fiatalok több mint kétharmada szerint nem megfelelő a mozgáskorlátozott fiatalok részvétele a felsőoktatási rendszerben. Ennek okát a válaszadó mozgáskorlátozott fiatalok mindhárom országban szignifikánsan magas arányban az akadálymentes környezet hiányában, az akadálymentes lakhatás és közlekedés, a támogató szolgáltatások illetve a mozgáskorlátozott fiatalok anyagi támogatásának hiányában látták.
A jobb anyagi helyzetben lévő, magasabb iskolai végzettségű fiatalok kis mértékben elégedettebbek a felsőoktatási rendszerrel kapcsolatban, mint a rosszabb anyagi helyzetben lévő és alacsonyabb végzettségű válaszadók.
A válaszadók több mint fele szerint a felsőfokú végzettség megszerzése csak kis mértékben javítja a mozgáskorlátozott fiatalok munkaerőpiaci esélyeit.
Magyarországon és Romániában a válaszadók, ha bajba kerültek az oktatási rendszerben, akkor legnagyobb arányban szüleikre, testvérükre, barátokra, az oktatási rendszer szereplői közül pedig az osztálytársakra vagy az osztályfőnökre számíthattak leginkább. Szlovákiában a felsoroltak mellett szignifikánsan nagyobb arányban kerültek megjelölésre a fejlesztő szakemberek is (gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus, pszichológus).
A kérdőív eredményei alapján a válaszadók több mint 87%-a szerint nem megfelelő mozgáskorlátozott fiatalok részvétele a munkaerőpiacon. A válaszadók szerint ennek leginkább az az oka, hogy nincsenek akadálymentes munkahelyek, a munkáltatók nem alkalmazkodnak a speciális igényű résztvevők szükségleteihez, előítéletesek, a képzési rendszerben csak olyan lehetőségek vannak a mozgáskorlátozottemberek számára, melyek elavultak, nem piacképesek, illetve a mozgáskorlátozott fiataloknak nincs megfelelő iskolai végzettségük, vagy alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek.
A válaszadók jelentős része nem dolgozik és nem is tanul, különösen igaz ez a 18 és 25 év közötti korosztály esetében, vagyis a nemzetközi statisztikákkal összhangban a nem tanuló és nem is dolgozó (NEET) fiatalok közé tartoznak.
Szlovákiában a válaszadók több mint 60% -a szüleivel, testvéreivel él együtt, Magyarországon pedig a kérdezettek több mint 80% -a él a szülői házban. Az inaktív válaszadók nagyobb arányban élnek szüleikkel, testvéreikkel. A fókuszcsoportokon résztvevő szakemberek véleménye szerint a mozgáskorlátozott fiatalok önrendelkezésével kapcsolatban a család visszatartó ereje kontraproduktív lehet, ugyanakkor az is elhangzott, hogy kevés az akadálymentes lakás, még a nagyobb városokban is. Nem elérhetőek a szükséges személyi segítő szolgáltatások, azok területi elérhetősége és minősége eltérő, mindez pedig önmagában is nehézzé teszi, ellehetetleníti a mozgáskorlátozott fiatalok önálló életvitelét. A szakértők véleménye szerint, amennyiben az érintett anyagi körülményei lehetővé teszik piaci alapon igénybe venni a segítő szolgáltatást, vagy ha az illető kiterjedt kapcsolati hálóval, jó érdekérvényesítő képességgel rendelkezik, megoldható az önálló életvitele. Amennyiben ezek nem adottak, úgy az érintett fiatal legtöbbször a családban marad, vagy intézetbe kerül.
A mozgáskorlátozott fiatalokkal és a szakértőkkel felvett fókuszcsoport eredményei szerint jellemző az információhiány, az előítélet a munkaerőpiacon a munkáltatók, munkatársak részéről. A munkáltatói bizonytalanságokkal, előítéletekkel szemben az állami támogatások, vagy a kivetett pluszadók önmagukban nem megoldások, komplexebb segítségre van szükség a munkavállalók és a munkáltatók számára is.
A mozgáskorlátozott fiatalok a fókuszcsoportok során túlnyomóan rossz munkaerőpiaci tapasztalatokról, elutasításról, előítéletekről számoltak be, a kérdezettek nagyobbik része jelenleg is munkanélküli, illetve állást keres.
A bevont szakértők szerint a foglalkoztatottság növelésére megoldás lehet a védett műhelyek/munkahelyek létrehozása, valamint az otthoni munka vagy távmunka, atipikus foglalkoztatási formák támogatása.
A fókuszcsoportok résztvevői szerint az önálló életvitelhez fontos az önálló jövedelem, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy a munka egyben közösségi tevékenység is, a felnőttkori szocializáció egyik legfontosabb színtere. Ehhez az akadálymentesítés mellett fontos a megfelelő pályaválasztási tanácsadás a mozgáskorlátozott fiatalok számára, a pályakezdők esetében a munkahely megtartás érdekében munkahelyi mentorálás is szükséges, valamint a munkáltató esetében fontos a szemléletformálás és az előítéletek feloldása képzések, információnyújtás segítségével.
A válaszadók több mint 70% -a szerint nem megfelelő a mozgáskorlátozott fiatalok részvétele a helyi közösségekben. Ennek okát a válaszadók a nem megfelelő anyagi támogatás hiányában, az akadálymentesség, a támogató szolgálatok, illetve az egyéni szükségletek figyelembevételének hiányában és a fogyatékosság stigmájában látják.
A válaszadók társasági életet a legnagyobb arányban havonta többször élnek Magyarországon és Romániában, illetve ritkábban, mint havonta egyszer élnek társasági életet Szlovákiában.
Általánosságban elmondható, hogy az általunk felsorolt közösségi és kulturális helyekre csak ritkán, vagy soha nem látogatnak el a mozgáskorlátozott fiatalok, aminek egyik oka, hogy azok többnyire részben, vagy egyáltalán nem akadálymentesek, illetve többnyire a helyszín maga sem közelíthető meg akadálymentesen.
Az akadálymentesség hiánya, illetve az univerzális tervezés hiánya az élet olyan területein komoly korlátokat jelent, mint a mobilitás, szórakozás, oktatás, foglalkoztatás. A mozgáskorlátozott résztvevőkkel és a szakértőkkel tartott fókuszcsoportnak is visszatérő eleme a mobilitási lehetőségek szinte teljes hiánya az akadálymentesítés hiánya miatt.
A helyi közösségekben szívesen nyújtanak segítséget a mozgáskorlátozott fiataloknak, azonban sok esetben kéretlenül teszik ezt, illetve arra sem kérdeznek rá a helyi közösségben élők, hogy miként segíthetnek.
Elmondható, hogy a baráti kapcsolatokat leszámítva a válaszadók általánosságban nincsenek megelégedve jelenlegi élethelyzetükkel. Leginkább az akadálymentes környezet hiányát említik, de nem elégedettek a közlekedési lehetőségekkel, a támogató szolgálatok elérhetőségével, a mobilitási lehetőségeikkel, anyagi helyzetükkel és az önálló ügyintézéssel kapcsolatban.
A fókuszcsoportok résztvevői szerint a kortárs segítség különösen fontos lenne a fiatal mozgáskorlátozottak önálló életvitele és közösségi részvételének növelése szempontjából. Az ilyen önsegítő csoportok, kisebb közösségek tapasztaltabb tagjai támogatnák a tapasztalatlanabbakat, a csoporttagok kitartásra, próbálkozásra bíztatnák egymást, segítenék egymást a nehézségek, kudarcok feldolgozásában, megosztanák információaikat, tudásukat, tapasztalataikat.
Magyarországon és Szlovákiában a résztvevők 51%-a, Romániában 30%-a jelölte hogy érte diszkrimináció az oktatási rendszerben. A kérdőíves vizsgálat szerint az iskolai diszkriminációt megélt személyeket legtöbbször hallgatótársuk vagy iskolatársuk részéről érte hátrányos megkülönböztetés.
Magyarországon a válaszadók 49% -a nem tett semmit az őt ért iskolai diszkriminációval szemben, Szlovákiában ez az arány 40%, Romániában 27%. Azok közül, akik kértek segítséget, legnagyobb arányban szüleikhez, tanáraikhoz fordultak, és elenyésző arányban fordultak a hivatali rendszer releváns szereplőihez, vagy éltek hivatalos panasszal. Magyarországon és Romániában 10% alatti azok aránya, akik azt jeltölték a kérdővben, hogy a segítségkérést követően sikerült megoldást találni az őket ért diszkriminációra, többnyire csak részleges megoldás született. Szlovákiában nagyobb arányban jelölék a válaszadók, hogy sikerült megszüntetni az őket ért diszkriminációt, és kevésbé születtek részmegoldások.
Romániában a válaszadók nagy részét soha nem érte diszkrimináció, vagy csak ritkán. Magyarországon és Szlovákiában a válaszadókat valamelyest gyakrabban éri diszkrimináció, több mint 70%-ot legalább évente egyszer. A válaszadók legnagyobb arányban a mindennapi rutin során – az utcán közlekedve, bevásárlás közben, hivatali ügyintézés során vagy tömegközlekedésen utazva – tapasztalnak valamilyen diszkriminációt. Szlovákiában és Magyarországon sok a diszkrimináció az egészségügyben is, még Romániában és Magyarországon a szórakozóhelyekkel kapcsolatban is nagy arányban számoltak be diszkriminációról a kérdezettek. Magyarországon jelentős a munkaerőpiacon is a diszkrimináció, az álláskeresés közben és a munkahelyekkel kapcsolatban is magas a diszkriminációval szembesülők aránya. Azon személyek kétharmada, akiket 12 hónapon belül ért diszkrimináció, nem tettek semmilyen hivatalos lépést a diszkriminációval szemben. Azok közül, akik hivatalos lépéseket tettek Magyarországon és Romániában 3%-uk számolt be pozitív eredményről, még Szlovákiában is csak a válaszadók 15%-a számolt be arról, hogy lépéseivel elérte a kívánt eredményt.
A fókuszcsoportos vizsgálat eredményei ellentmondanak a fenti statisztikai adatoknak, mind a 6 fókuszcsoportos beszélgetés során a mozgáskorlátozott fiatalok és a velük dolgozó szakemberek egyaránt jelentősnek vélték a diszkriminációt az élet számos területén. A csoportokon kapott válaszok alapján a két adatfelvétel közötti ellentmondás egyik oka az lehet, hogy a mindennapokban a mozgáskorlátozott fiatalok alkalmazkodnak a többségi társadalom elvárásaihoz, ezért szocializációjuk során normaként kezelnek olyan tényezőket is, melyek kimerítik a diszkrimináció fogalmát.
A kérdezett szakemberek és mozgáskorlátozott résztvevők a csoportokon egyaránt beszámoltak a fogyatékosság stigmájáról a diszkriminációval kapcsolatban. A környezet, és ennek hatására sokszor a fogyatékossággal élő személy is csak a fogyatékosságot látja, és nem a fogyatékos személyt és a benne rejlő képességeket, lehetőségeket.
A kérdőívben és a fókuszcsoportos vizsgálatok során is markánsan megjelenik a diszkrimináció az ügyintézés során, melynek egyik fő oka az akadálymentesség hiánya, ugyanakkor sok esetben az ügyintézők felkészületlensége, nem megfelelő magatartásuk, előítéleteik is megjelennek a mozgáskorlátozott fiatalokkal készült fókuszcsoportokon.
A szakemberek és a mozgáskorlátozott résztvevők szerint is alacsony a fogyatékos emberek láthatósága a társadalom minden területén. A diszkrimináció és az előítéletek felszámolása az integrált oktatás súlyosan mozgáskorlátozott tanulók számára történő kiszélesítésével, valamint a mozgáskorlátozott személyek aktív társadalmi részvételével, képzések, szemléletformáló programok, szakértő érintett, mozgáskorlátozott személyek bevonásával lenne elérhető.
A bevont mozgáskorlátozott fiatalok és a velük dolgozó szakemberek szerint adottak a törvényi keretek a diszkrimináció tilalmával kapcsolatban, azonban nem elég erős a jogérvényesítés és rosszul működik az antidiszkriminációs rendszer.
A fókuszcsoportok mozgáskorlátozott résztvevői alapvetően tisztában voltak az érdekeiket védő jogszabályokkal, többnyire látják azt is, hogy a diszkriminációt, vagy jogsérelmet nekik kellene jelezniük a hatóságok felé, azonban többnyire nem tudnak, vagy nem akarnak érvényt szerezni jogaiknak. Ennek egyik oka lehet, hogy nincsenek tisztában a hazai jog- és érdekérvényesítés pontos működésével, az antidiszkriminációs rendszer adta lehetőségekkel, illetve nem bíznak a hatósági eljárások sikerességében.
A válaszadók több mint 50%-a mindhárom országban alkalmanként beszél családjával társadalmi problémákról, közéleti kérdésekről.
Romániában és Szlovákiában a kortárs közösségben kevesebbet beszélgetnek közéleti kérdésekről, még Magyarországon kissé többen beszélnek társadalmi problémákról alkalmanként barátaikkal, mint szüleikkel.
A magasabb iskolai végzettséggel rendelkező, jobb anyagi helyzetben lévő fiatalok valamelyest többet foglalkoznak közéleti kérdésekkel, társadalmi problémákkal.
Összességében elmondható, hogy a válaszadók többségét ugyan eltérő mértékben, de érdekli a politika. Magyarországon érdeklődnek leginkább a politika iránt, még Romániában legkevésbé. Ezzel megegyező arányban használják a médiát politikai témájú tartalmak keresésére is, illetve a parlamenti választásokon való részvételük is korrelál a válaszdók politikai érdeklődésével.
A társadalmi intézményekbe és helyi közösségekbe vetett bizalom kapcsán mindhárom országban elmondható, hogy leginkább családjaikban bíznak a válaszadók és legkevésé a helyi, országos, vagy nemzetközi szinten működő politikai intézményekben és politikusokban.
A válaszadókra nem jellemző az aktívitás a társadalmi, közéleti ügyekben. A válaszadók egy tizede fordult csak valamilyen hatósághoz, vagy vett részt civil jog-, érdekvédő szervezet, vagy politikai szervezet munkájában. Hasonlóan kis arányban szólaltak fel nyilvános fórumokon is, legtöbben petíció aláírásával tiltakoztak valamilyen nekik nem tetsző intézkedés ellen.
A fókuszcsoport résztvevői ismernek mozgáskorlátozott személyeket képviselő szervezeteket, de többnyire a szolgáltatásaikat veszik igénybe, információt kérnek tőlük és nem vesznek részt ezen szervezetek érdekvédelmi munkájában, nem tartanak velük rendszeres kapcsolatot.
A válaszadók véleménye szerint a jó állampolgár segít másokon, illetve jellemzően normakövető. A válaszadók egyik országban sem fontos sajátosságként értékelték a társadalmi és politikai ügyek területén felmutatott aktív jelenlétet, részvételt.
Az önkétességgel kapcsolatban a pozitív attitűdök dominálnak a kérdezettek válaszai szerint, ugyanakkor nagy arányban nem vesznek részt önkétes tevékenységekben.