„Aztán jött az, hogyha a fizetésem meghalad egy összeget, akkor elvesztem a rokkantnyugdíjam és akkor visszamentem a csigaházba és maradt a rokkantnyugdíj, de abból meg nem lehet albérletet fizetni, tehát kellett állás, ezért lett négy órás és nem nyílt munkaerőpiaci, hanem olyan állás, ahol kapom a pénzt, de munkát nem végzek, a puszta létem a munkám.”

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.) rendelkezéseiből ugyan kiolvasható, a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi II. törvény (Mt.) pedig ténylegesen rögzíti is az észszerű alkalmazkodás kötelezettségét, de annak tényleges megvalósulásához szükséges követelményrendszert egyik sem határozta meg. Gondot jelent az is, hogy a magánszektorbeli cégek személyüggyel foglalkozó szakembereit nem képzik arra, hogy minden előítélettől mentesen hogyan válasszanak ki, illetve hogyan integráljanak hatékonyan fogyatékossággal élő személyeket. Összességében tehát a jogszabályi Lomtárba helyezésrendezésen túl szemléletformálásra is szükség van. A jogszabályi hátterünk gyengeségei sajnálatos módon hátráltatják az észszerű alkalmazkodás gyakorlati megvalósulását.

A foglalkoztatás ugyanakkor azért is különösen jelentős a mozgáskorlátozott emberek számára, mert a munka világa a közösségekbe való visszatérés egyik legfontosabb színtere. Ez a tevékenység az önálló életvitel mögötti elv, az önállóság kereteit teremti meg, nem csak anyagi értelemben.

Forrás: Észszerű alkalmazkodás – valódi társadalmi egyenlőség, MEOSZ (2019)